Családterápia
Amikor egy családtag szenved, az a többiekre is hatással van, az együttes szenvedésből pedig racionálisan következik a kölcsönösség és az egymásért vállalt felelősség. Sokan mégis egy-egy családtagjukat küldenék terápiába, mondván, vele van baj, változzon meg ő, szinte azt állítva, hogy kizárólag az ő felelőssége, hogy hogyan működik.
Éppen ezért érthető a meglepődés, amikor az egész család terápiája szóba kerül, hiszen a családtagok gyakran azt gondolják, hogy csak a tünetnek kell megszűnnie, és egy csapásra minden jó lenne. Ugyanakkor, ha a családot egy rendszernek tekintjük, akkor be kell látnunk, hogy sokkal nehezebb a rendszer egyetlen tagjának változást elérnie, mint amikor az egész rendszer együtt, közösen tesz a változásért.
Mindez nem arról szól, hogy ki a hibás vagy hol rontottuk el. A családterápia lehetőség, nem ítélet. A családnak van elsősorban képessége arra, hogy megváltoztassa a családtagot körülvevő helyzetet azzal, hogy felelősséget vállalva érte vele együtt vesz részt egy terápiás folyamatban. Nem arról van szó, hogy oldják meg a helyzetet, hiszen ők hibáztak, hanem arról, hogy nekik van lehetőségetek arra, hogy saját maguk változása által megváltoztassák a helyzeteket.
A rendszerszemléletű családterápia szerint a családnak sokkal könnyebb változást elérnie, amikor az egész rendszer együtt, közösen tesz a változásért legyen szó valamilyen pszichés nehézségről, gyermeki szorongásról, evészavarról, vagy akár a kapcsolódási nehézségekről, konfliktusokról.
Párterápia
A kapcsolat elején szinte elképzelni sem tudjuk, hogy valaha nehézségeink adódnak majd. De a kihívásokkal teli életciklusváltásoknál előfordulhat, hogy olyan problémák jelentkeznek, melyekhez érdemes külső segítséget kérni.
Vannak, akik házasságkötés előtt szeretnének meggyőződni arról, hogy egymáshoz valók-e. A házasság első évtizedében jelentkezőknek általában kisgyerekeik vannak, és a gyereknevelés kihívásai mellett kevés erőforrás marad a kapcsolatra. Később megterhelő lehet a kamaszok határfeszegetése, majd a felnőtt gyerekek kirepülése, és a pár tagjainak folyton újra kell értékelniük az egymáshoz fűződő viszonyukat is.
Tapasztalatuk szerint a párkapcsolatban megélt érzelmi biztonság megingása vagy elvesztése a legtöbb ember számára valódi kínt jelent. Megjelenhet benne a nem vagyok elég, a nem tudok megfelelni, a magány és a nem szeretettség érzése. A nehéz érzések hirtelen csapnak le, mintha a másik a piros gombunkra tenyerelt volna.
Néha szinte érthetetlen mind saját magunk, mind a tásunk számára, hogy az a mondat, az a pillantás, az az az egyszerű reakció vagy éppen annak a hiánya, miért vált ki ilyen eltúlzottnak tűnő reakciót belőlünk. Olyan mintha a válaszunk nem csak az „itt és most”-nak szólna, hanem valamikor réges-régen, „akkor és ott” sebződtünk meg, és a másik ezt a sebet horzsolná meg.
Ha az a megélésünk, hogy folyton ugyanazokat a vitákat játszuk le, és szinte forgószélként elragadnak magukkal az érzések, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy azt az érzékeny pontját találjuk el egymásnak, ahol a leginkább sebezhetőek vagyunk. Mintha valamiféle kényszert éreznénk, hogy újra- és újraéljük azt a szenvedést, amit a seb megérintése okoz. A lelki sebeket az idő önmagában többnyire nem gyógyítja. Keressük a gyógyszert, amitől enyhül a fájdalom. Ám a kapcsolatban keletkezett seb csak kapcsolatban tud gyógyulni.
A rendszerszemléletű párterápia során lehetőségünk van egy nyugodt és biztonságos térben ránézni mindarra, ami köztünk zajlani, megérteni, hogy miként kúsznak be és hatnak egymásra a párkapcsolatunkba a transzgenerációs és a gyermekkori történeteink fájdalmai.
A párkapcsolatban megjelenő érzések és a régi történetek fájdalmai bonyolultan összekeverednek. Az ösztönös reakciók mögötti szükségletek felismerése és kommunikálása, a másik szükségleteinek és azok történetének megértése elindítja az érzelmi egymásra hangolódást. Ez olyan tanulási folyamat, amely elindulhat a párterápia keretében, majd gyakorolni egy élethosszon keresztül szükséges.